A design mint bűntény: az autó és a korszellem arculata — Tillmann J. A.

március 19, 2017

 

Hommage á Roland Barthes

A menyasszony csábos. Vonalai néhol lágyak, máshol kemények és határozottak. Első látásra egyszerű és elragadó, de az öltözet meglehetősen komplex bensőt rejt. Ahogy formája is meglehetősen szövevényes hatásokat mutat – a lélek mélyeitől a közmorálon át a korszak mitológiáig menően. A mechanikus menyasszony nemcsak szexi, hanem erotikus jelenség is. Külsejét tekintve ez többnyire szembetűnő, bensőjének bőr vagy műbőr ülésébe süppedve pedig taktilisan is elég jól érzékelhető. Vonzásának eredete egészen az ember első járműveihez, az állati testekig vezet vissza. Hozzájuk képest a mechanikus menyasszonyok kevésbé vitálisak, de annál mozgékonyabbak és készségesebbek. (Érzéki lehetőségeikről különösen érzékletes képet ad Crash című regényében J. G. Ballard, nem kevésbé hatásosan filmváltozata David Cronenberg rendezésében.

Az autó nemcsak erotikus tárgy, erotikájának mondhatni autoerotikus vonatkozásai is vannak. Ennek kivételesen bensőséges kapcsolat az alapja: agykutatók úgy találták, hogy az autóvezető testéhez tartozónak, mintegy önnön meghosszabbításaként kezeli járművét: Norman Geschwind agysebész vizsgálata azt mutatta ki, hogy a kormány, a visszapillantó-tükör, a kézifék a saját test részeihez hasonlóan tárolódnak az agyban.

Mostanában mégsem a belülnézet feltűnő, kívülről tűnnek egyre különösebbnek ezek a járművek. Az első ilyen jelenség az ún. városi terepjáró volt, ami némi ellentmondást sejtető nevéhez képest nem terepről szól, sokkal inkább expedíciós és háborús filmemlékekről, felülkerekedésről és még egy s másról. Az ilyes vágyak és nosztalgiák alá lovat adó tervezőknek köszönhetőn, az emelkedett designetika és ökologikus üzleti logika frigyéből indult virágzásnak az új irányzat. Aminek aztán még a terepjáró egykori ideáltípusának gyártója, a Land Rover is behódolt.

A vezetők sajátos vágyvilága alá a tervezők még további lovakat adtak. Ezt egyrészt a lóerők számának növelésével, másrészt az utastér megemelésével érték el. A szokásos formájú autókról is elmondható volt, hogy a vezetőt űbermenssé teszi (McLuhan), hiszen elég csak egy gyalogossal vagy kerékpárossal összevetni erőviszonyaikat. A városi terepjáró megemelt pozíciójában a vezető egyenesen az űberrek űberének érezheti magát.

Erre láthatólag sokaknak szükségük van; kell egy átmeneti magaslat, hogy valakinek érezhessék magukat – másokhoz, más alacsonyabban pozicionált vezetőkhöz képest. Az ilyesformán übermens fölé emelkedett autós a világ urának érezheti magát: Az erő van vele, magas trónusán ülve fölötte áll az erőtlenebbeknek. Így aztán emelt szintű öntudatát méltán fűti közvetlen érzéki tapasztalat. Legalábbis a következő egyenrangú kereszteződésig. Ott ugyanis, ahogy az úthálózat minden további hasonló pontján, helyreáll a KRESZ királyságában egyetemes egyenlőség. Hiába hatszáz a lóerő és a negyvennégykerék meghajtás.

Autó, identitás, arculat

Az autó többé-kevésbé pontos megfelője a hatalmas gótikus székesegyházaknak, állapította meg Roland Barthes az ötvenes években. Ezt az új, áramvonalas Citroën megjelenése kapcsán írta. Azóta egy s más megváltozott: megmaradt az imádat tárgya, ma azonban az autónak nem a gótikus katedrálisokkal, sokkal inkább az erődtemplom mozgó változatával, a harckocsival való hasonlósága tűnik föl. Az új design ugyanis kétségkívül harcias, mi több elrettentő. Amíg a közönséges automobil a demokrácia lovagjának egy csomagban adott lovat, fegyverzetet és gőgöt (McLuhan), mai mutációi ennél többet kínálnak. A megformált páncélzat mögött egyre nagyobb szerepet kap az izoláció és a védelem. Az esetleges összeütközés kivédésének szándéka mellett a külvilág távoltartása és kirekesztése a fő tervezői szándék. Korábban az egalitárius és demokratikus jelleg dominált. McLuhan méltán észrevételezte, hogy az autó volt a természeti tér és a társadalmi különbségek nivellálásának legjelentősebb tényezője”.

Az egyre tökéletesebben elszigetelt, mozgékony kapszulává alakított jármű a természeti hatásokat is egyre növekvő mértékben közömbösíti. A társadalmi különbségek kiegyenlítése tekintetében némileg más a helyzet. Manapság kétségkívül könnyebben és többek számára elérhető, nemcsak itt, hanem globálisan is; ezt jól mutatják az autógyártás adatait: az évente készült járműveket egymás után állítva a Holdig érne soruk.

Az utakon a szépségverseny helyett a díszszemle, a rémállamok diktátorainak kedvelt önmegjelenítése vált uralkodóvá. A korábbi évtizedek áramvonalas, kecses formáihoz képest a mai autókat leginkább a szögletes, rút, elrettentő minőség jellemzi. Bár a korszellem kétségkívül kevésbé a kifinomult, nemes ízlés jegyeit mutatja, a brutális csúfság kiterjesztésében a dizájnereknek múlhatatlan érdemeik vannak. A közelmúltban megjelent típusok azt mutatják, hogy az űbermens élménykörére törekvés mellett a tervezők és gyártók más vágyaknak is szárnyakat adnak.

A design mint bűntény

Az utóbbi időszak autótervezésének ősbűne alighanem a BMW X szériája, amely a városi terepjáró abszurdját fölülmúlva először bontakozott ki az öntudatos förtelmesség formavilága. A bűntény elsődlegesen esztétikai, a szónak nem is széptani, hanem eredeti értelmében: mint az érzékeket érintő jelenség. Látványa ugyanis a szem és az értelem sérelmével jár.

Az autók tervezésétől és gyártásától nem állnak távol a bűnesetek. Nem mindig olyan nagyszabásúak, mint a VW esetében, amelynek több típusánál a teljesítmény- és szennyezés-adatait hamisították meg a gyártói, amiért többmilliárdos kártérítést kényszerülnek fizetni. A kisebb horderejű esetek általánosak, bár nem tűnnek föl. (A káros környezeti hatás következményeitől kezdve a költségesen javítható karosszéria kialakításán át gondosan megtervezett gyors elhasználódásig.)

Az X-széria esetében azonban az alkotók nyíltak és bátrak voltak, mertek nagyot álmodni: a brutális lélek magamutató formaálmát. A jármű arculatának kialakítása során a tervezők szeme előtt vélhetően egy vetődésre kész test, izomtól duzzadó tagok, dülledt szemek, valamint hatalmas, az egész fejet végighasító száj képe lebegett. A poszthumán ember sajátos ábrázata, melyben a domináns hüllőagy megtalálta megfelelő kifejeződését: a varangy vonzó alakját és ugrásra kész agresszivitását.

Citro‘n DS 19 – 1956

Az ember nem tud nem emberi formát és jelleget adni a tárgyainak. Ez még akkor is áll, amikor a designban a form follow function elve túlnyomóan érvényesül. Az autó esetében ez antropomorf jelleg elég nyilvánvaló, kezdve azon, hogy négy „végtagja” van. Ezek ugyan kerekekben végződnek, aminek az ember híján van, mivel a körforgás szervei nem kerültek a természetes szelekció túlélőkészletébe. De az autónak törzse is van, és fej-szerűséggel is rendelkezik, sőt olykor farokkal is, mint egykor, a fecskefarkú Cadillac és társai esetében. Szemei kezdettől fogva kerekre nyíltak és kettőst képeztek, és csak mostanában szűkültek össze résnyire. Eleinte afféle technikai kocsányon lógtak ki a motort rejtő törzsből, majd belesimultak a hol halat, bogarat vagy mindenféle más állatot formázó járműtestbe. A korai szekér, hintó vagy szekrény mintájára alakított design után megjelent a formás Bogár és a Kacsa (VW , Citroën). E „háziasított” állatok formája, némi ormótlanság ellenére is meghitt volt.

Az ilyen pozitív vonások távol állnak a mai embertől, ezért is vált mára az X-széria az autótervezés példaképévé. A varangy-design ugyanis hatékonynak bizonyult, a mimetikus másolási kényszer folytán varázsát egyre több autógyártó követi. Így az Audi – ugyancsak 7-es típusa – alig marad mögötte a BMW bájának. A hüllőforma egészen áthatónak tűnik, már a kisebb kategóriákban is követik archetipusát, olykor játékos még alakban is megjelenik (Nissan Qashqai). A rút formák és elrettentő hatáselemek növelése terén a gyártók közti verseny fokozódni látszik. Az egyébként többnyire merész formákkal és eleganciájával kitűnő francia autógyártás is beszállt a viadalba egy csúcstermékkel. A 3008-as Peugeot hüllőteste tömpe orrot kapott, így megjelenését egy buldog szépsége is színezi, amit még nyomatékossá is tesz a hűtőrács harapásra kész szájformájának szelíd vonalvezetése. A rács mintázatát pedig vélhetően a S/M-jelmezek funkcionális fennköltségere tekintettel alakították ki néhány altípus esetében.

A formák, márkák és forgalmazás összefüggése kapcsán felmerülő esetleges kétségeket egy autógyáros oszlatja el; az Audi vezérigazgatója, Rupert Stadler egy interjúban elmondta: Az autóvásárlásnál döntő a design.

•••

MEGJELENT hvg.hu 2017.03. 11.; http://hvg.hu/cegauto/20170311_Tillmann_auto_korszellem_arculat_design

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Reklámok

Tillmann J. A.: Jövőmúzeum

december 21, 2015

geometr mintazatok Erdos zsofi 3_1240 Erdős Zsófi

A jövő mindig jövendő, eljövőben van, a múzeumról meg sokáig azt gondoltuk: maga a múlt, közelebbi vagy távoli időszeletekből származó dolgok tárolásának és szemlélésének helye. Manapság ez némileg másként mutatkozik: a dolgok fel- és eltűnési sebessége folytán kénytelenek vagyunk az avulási együtthatóval kalkulálni. Azaz világosabb pillanatainkban elkerülhetetlen késztetést érzünk arra, hogy a jelent, akárcsak a jövendőt az elmúlása felől vegyük tekintetbe. Úgy, mintha máris múlttá vált volna. Ez nagyon is kézenfekvő perspektíva, ha megszakítjuk a megszokások menetét, felhagyunk önmagunk folyamatosságának és fontosságának föltevésével.

Ha a dolgokat és magunkat tényleg tárgyilagosan törekszünk tekintetbe venni, arra jutunk, ami régtől tudott: már a Prédikátor könyvének szerzője is tudta, az filozófiai életművészet, az ars vitae pedig gyakorolta. Nevezetesen azt, hogy szinte minden hiábavalóság, mulandóság, hívság – ezért aztán nem is érdemes különösebb jelentőséget tulajdonítani a dolgoknak. Nem kevésbé saját érzéseinknek. Ahogy saját magunknak sem. Az antik filozófia pedig erre egyebek mellett a lélek röptetésének technikáját alkalmazta: ez egyre nagyobb távlatból történő ön- és világszemlélést – előbb a madártávlat, aztán tovább a kozmikus dimenziók időtlen perspektívájáig. Amely távlatból a mai, tegnapi vagy holnaputáni közti különbségek enyhén szólva nem számottevőek. Vagyis a jelenben roppant jelentőségűnek tetsző események, személyek és tények már holnap elnyerik méltó helyüket: a feledés homályát.

A régmúlt bölcsessége mellett a környező történések is egyre inkább muzeális mintázatot mutatnak. A történeti fantáziákba fordult sóvárgás, a nekrofil múltmámor, valamint a retro-hullámokban reciklált különféle régiségrétegek mellett idejétmúlt magatartásmódok tömegét tapasztaljuk. Egyre több holtnak hitt muzeális lény és képződmény tűnik föl, mutatja magát a jelenidejűségben, a korszerűség jelmezében, fújja nagyra magát a mediális mázban.

Mindezek – meg más egyebek – folytán jó okunk van arra, hogy szinte mindent a jövő múzeumának távlatában lássunk. A meglévőn túl azt is, ami még csak alakul, vagy aminek csak a lehetősége áll fönn.

MEGJELENT:  PRAE.HU 2015. 12. 17. http://www.prae.hu/article/8877-jovomuzeum/

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Tillmann, J. A.: A nem túl távoli jelenen innen

május 30, 2014

projekt_no1

Régebben a jövő is jobb volt.” Ezt Karl Valentin német humorista állapította meg, de az állítás – a humorán túl – tényszerűen is érvényes. A jövőre vonatkozó feltevések tekintetében ezt konkrétan tanúsíthatom: a 60-as évek, amikor felnőttem, a rózsaszín remények ideje volt. Nemcsak a különféle társadalmi és kulturális várakozások tekintetében, hanem a jövő fő műfajában, az ún. tudományos-fantasztikus irodalomban is, amelybe belemélyedtem, nem utolsósorban azért is, mert a szocreál szürke unalmához képest színes világok sokaságát kínálta.

A sci-fiben olyan áradó technicista derű uralkodott, hogy még az egyébként mélyen szkeptikus és realista Stanislaw Lem is megszédült tőle – legalábbis egy regény erejéig… Azóta ez a felhőtlen optimizmus szétfoszlott és az ellenkezőjébe fordult. A mai science-fiction többnyire a borzadály feketeborsával túlfűszerezett, és általában a közönséges képzelet katasztrófaturizmusának szolgálatában áll.

A jövővel kapcsolatos józanság megőrzése érdekében két klasszikus esetet érdemes szem előtt tartani: az egyik a 19. század végén megfogalmazott előrejelzés volt, és a londoni közlekedés kapcsán hangzott el. Mivel ezt akkoriban a lovasfogatok és lóvasutak képezték, a jóslat úgy hangzott: amennyiben a népesség és a szállítására alkalmazott lovak számának növekedése változatlan marad, akkor a 20. század közepére a londoni utcákat méteres vastagságú lócitrom fogja borítani…

Ez aztán, mint tudjuk, nem egészen így történt. A 20. század közepére már egész más technológiák és tendenciák váltak meghatározóvá. Akkortájt a közbiztonság és a művészati élet alakulása kapcsán egy másik nagyívű feltevés fogalmazódott meg. E szerint: ha a rendőrök és a művészek száma változatlan ütemben fog növekedni, akkor száz év múlva a társadalom rendőrökből és művészekből fog állni…

Ismeretes, hogy ez sem így lett, jóllehet időközben mind a rendőrökből, mind pedig a művészekből elég sok lett. Ennek ellenére sem lehet kétségünk afelől, hogy a jövőre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövőt. Ez a megállapítás Soros Györgytől származik, akinek állítása mellett elég erős érvek szólnak. Soros persze nem egy kiragadott valóságszegmensből vont le messzemenő következtetéseket, hanem valamivel szélesebb mezőből merített. Már a filozófus Karl Popper tanítványaként elgondolkodhatott a valószínűség jellegén, akárcsak az emberi cselekvések természetén. Ezért is beszél sejtésekről, nem pedig másról.

Sejtéseink vannak arról, hogy holnap fölkel a Nap. Föltéve, hogy holnap képesek leszünk fölkelni és a Föld is folytatja pályáját. Bizonyságunk erre nincsen. Csak megszokásaink és feltevéseink vannak, melyeket rávetítünk a jövőre, és ezek a projekciók részévé válnak a képnek. Mintegy a valóságba vegyülnek, a reális és a virtuális szövevényévé állnak össze. A jelen képein a jövő elképzelései tűnnek át.

Az ember ugyan a jelenben él, de állandóan a múltra és a jövőre vonatkozó gondolatok foglalkoztatják. Ennek megvan az a veszélye, hogy a jelenlétet véti el. A buddhisták is ezért hangsúlyozzák, hogy a jelenben kell élni. Máté evangéliumában pedig azt olvassuk, hogy ne aggódjunk a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért…

A különféle holnapokra vonatkozó sejtések mindazonáltal vannak, egymásra is hatnak és kollektív célképzetekké válhatnak. Vannak korok és kultúrák, amelyekben ezek a projekciók saját dinamikára tesznek szert és túlnyomóvá válnak.

Jelenleg megint valami ilyesmi vesz körül bennünket; láthatólag nagyon sokan mernek nagyokat álmodni. Burjánzanak az eredetre irányuló ábrándozások és költséges erőfeszítések folynak a jelennek a fantazmák irányába történő eltérítésére, infantilis focistaálmok és más furkóságok megvalósítására. Ezt úgy nevezik, hogy a jövő elkezdődött.

Kétségkívül folyik valami. Látjuk, hogy Feketeország milyen fenomenálisan formálódik, milyen kolosszális arculata alakul. A létezés magyar lejtőjén a haladás nap mint nap újabb lendületet kap. Ebben a tempóban még egy-két száz év, és az egésznek ezen a nyelven hírmondója sem marad.

A nem túl távoli jelenben persze sok minden megváltozhat. Így a viszonyunk is az eljövendőhöz – nem utolsósorban azért, mert a nem túl távoli jelenben már nem leszünk jelen… Addig azonban még lehetőségeink számosak, s mivel a jövőre vonatkozó sejtések valamelyest befolyásolják a jövőt, érdemes tekintetbe venni azokat az elképzeléseket, amiket művészek ajánlanak.

Megjelent: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=7389&cat=6

COPYRIGHT Tillmann J. A

Lehetőségek létesítése. Jövődesign

február 16, 2010

phalmi fakapolna

„Ne azt játszd, ami itt van, hanem azt, ami nincs itt.”

Miles Davis

 

A design fogalma mára univerzálissá vált. A megformálás tárgyi és képi területein túl majdhogynem mindenütt használatos; a társadalomalakítás teóriáiban éppúgy föltűnik, mint a zenében vagy a teológiában. [1] Erre a design eredeti fogalma – disegno interno – az idea, a rajz, a vázlat, a mentális kép reneszánszbeli elgondolása adott lehetőséget. [2] Az univerzális design kialakulásában közrejátszott a lehetőség fogalmának kitágulása, ami a valóság esetlegességének elmélyülő tapasztalatával együtt ment végbe, valamint a digitális alapú virtualitás terjedő valósága.

Közvetlenebb módon hatott a komputertechnológia némely fejleménye, amelyeknek köszönhetően a képi ábrázolás, a vizualizáció lehetőségeit példátlan módon megnövekedtek, a természet- és társadalomtudományokban csakúgy, mint a különféle művészi eljárásokban és tervezési területeken.

A design ilyen értelmezése egyre inkább a képzelet, az elképzelés, a jövőre irányuló gondolkodás jelentésmezejével kerül átfedésbe. A design ezért magától értetődően jövődesign. (És nem az éppen bevezetendő termék marketingjéhez használatos blikkfang).

 

A holnap tereinek keresése

 

A design művelői részéről az univerzális design koncepciója vezetett a kiterjesztett értelmezéshez: a tervezés során a környezet mind szélesebb körre kiterjedő tekintetbe vétele egyre inkább elengedhetetlen, ennek pedig az idő nem éppen elhanyagolható komponense. Ma már nemcsak az alkalmazott művészet területén kell a megvalósuló produktumok „élettartamon” túlmenő sorsának alakulását tekintetbe venni, hanem a szabad művészetben is, lévén hogy „minden egyes produktum problémát jelent, méghozzá mint hulladékelhelyezési kérdés. Tele vagyunk.” [3]

Az univerzális design, miként mindennemű minőségi tervezés, egyre inkább tekintetbe veszi a jövőt. Nemcsak az éppen küszöbönállót, hanem a távolabbi időperspektívákat is – összhangban a kirajzolódó folyamatok komplexitásával. (Az efféle komplex megközelítés kiváló példája a 2008-as Velencei Építészeti Biennálé kapcsán megjelent Bessere Zukunft? Auf der Suche nach den Räumen von Morgen. [Jobb jövő? A holnap tereinek keresése] című összeállítás. [4])

Az univerzális design keretfeltételei a jövő felől rajzolódnak ki. Ez a modernitás második nagy fordulatával áll összefüggésben. Az első a reneszánszban vette kezdetét és a 19. századra vált 180 fokossá; az addig a kezdetre, az eredetre centrált, klasszikus gondolkodás a futurum felé fordult, s szinte minden a jövő ígéretét hordozta.[5] Az ezredfordulóra ezek a várakozások lehűltek, s vitathatatlan, hogy „régebben a jövő is jobb volt” (Karl Valentin)[6]

A globális ökológiai problémák, a felsejlő klimatikus kilátások felől tekintve az eljövendő egyre kevésbé remények, inkább félelmek tárgya. A modernitásban kevés olyan korszak adódott, amelyben tartósan olyan ködös és komor jövőkép vált volna meghatározóvá, mint mostanság. A korábban még megoldásnak látszó „fenntartható fejlődés” elképzelése sem tűnik kivitelezhetőnek; az előrejelzések szerint a környezeti problémák fokozódása egy-két évtizeden belül radikális változásokat hoz.

A változások egyik, bár számunkra korántsem közömbös komponense a ’Nyugat alkonya’. A körvonalazódó népességcsökkenés, a bevándorlás és az ezzel összefüggő vallási-kulturális átalakulások nyomán korántsem megalapozatlan az a feltevés, hogy az európai kultúra csak más földrészeken fog fennmaradni.[7] A trendkutatók szerint lehetőség csak a deklináció lassítására, késleltetésére van.

A jövőtlenség fokozottan érvényes a magyar kultúrára; úgy tűnik, hordozóinak többsége arra a következtetésre jutott, hogy jövője nem lévén, inkább feltételezett múltjába réved; azt fantáziálja, fényezi. Az ezredforduló eklektikus nemzeti képzetvilága szervetlen és bizonytalan identitásról beszél. Mind a széles körben, mind pedig az „elit” köreiben elterjedt gondolati, érzékelési és érvelési mintázatok olyan kibontakozás irányába mutatnak, amely nem kifejezetten a finn modellel rokon.

 

A mélyidőn át

 

A korábbi időszakokhoz képest a jövőhöz fűződő viszony ma reflektáltabb. A reneszánsztól kezdődően a modernitást utópiák, ideális jövőképek kísérik. (Nyomukban fonákjukkal, a negatív utópiákkal.) Ezekről ismeretes, hogy szinte mindig az adott jelentől meghatározottak, és fölöttébb múlékonynak bizonyulnak. Kevés dolog avul el gyorsabban, mint a holnapról szőtt aktuális elképzelések.

A jövőre vonatkozó sejtéseink, feltevéseink és terveink akkor nem tévednek bele a jövőfantaszták zöld erdejébe, ha szem előtt tartjuk a változások viszonylagossá tevő erejét: az idő iróniáját. Ha reflektálunk rá, és reflektálunk magunkra. A reflexió visszahajlást, visszahajlítást jelent; az idő ironikus reflexiója a jelennek a távoli jövőn át vezető, visszahajló szemlélete.

A jövő nagyobb távlata, a mélyidő perspektívája mindennemű irónia nélkül is jelen van, méghozzá nemcsak általános időhorizontként, hanem konkrét projektek ill. körülhatárolt problémák formájában.[8] A Long Now Foundation célkitűzései, a tízezer éven át fennálló óramű és könyvtár koncepciója, a Rosetta Project[9], csakúgy mint az ugyancsak tízezer évre tervezett, új-mexikói atomhulladék-temető jelrendszere, kulturális szakadásokon keresztül tételeződnek[10].  A mélyidő távlatának tekintetbe vétele nem feltétlenül lesújtó, ellenkezőleg: felszabadító is lehet. S bár kétségtelen, hogy hosszabb távon valamennyien halottak leszünk, a „szellem a véggel szembeni küzdelem öntudatától erősödik.” (Hannes Böhringer)[11]

 

Lehetőségek létesítése

 

A klasszikus avantgárd szellemi, művészeti és szociális koncepcióit meglehetősen ellenséges környezetben, szinte szerzetesi elszigeteltségben élő alkotók dolgozták ki, akik a realizálás tényleges feltételeire és esélyeire nem különösebben voltak tekintettel. Ez ugyan eléggé eltér a mai helyzettől, példája azonban tanulságos akkor, ha nagyobb távolságot akarunk teremteni a környező, a gondolkodás, képzelet és cselekvés határait beszűkítő elképzelésektől.[12] Az egyetemen adottak ennek feltételei – a képzés magasabb szintjein adottak a kutatás és a kísérletezés lehetőségei.

De lehetőségeket létre is lehet hozni. Koncepcionálisan nem kevésbé, mint konkrétan.[13] A jövődesign megenged minden műfajt, nemcsak a bevett és intézményesült módokat, közegeket, formákat. Kialakítása során nem feltétlenül kell érvényesülnie a vélt vagy valóságos adottságok kényszerének. (A kapitalista realizmusnak, a megvalósítás ma szokványos keretfeltételeinek éppoly kevéssé, mint a különféle konvencióknak, a közkeletű mintáknak, elterjedt beidegződéseknek, bevett gazdasági és intézményi pályáknak.)

Nagyobb időtávlatban adódó helyzetek és lehetőségek kutatása az életfeltételek, az életmód, az életminőség összetevőinek vizsgálata és újragondolása révén történhet. Ennek éppúgy része lehet a történeti fejlemények és tapasztalatok tanulmányozása (a filozófiai életművészettől a népvándorlások korának tanulmányozásán át a túlélési technikákig), mint fogalmak fejlesztése, vagy a csúcstechnológia és a legegyszerűbb kézműves eljárások integrált használata: médiumok, események, építmények, berendezések, intézmények koncipiálása, alkotása és alakítása során.

Az alkotói-kutatói képességek fejlesztésén túl mindez egyúttal egy alternatív jövőn történő munkálkodást is jelent.[14]  Ilyesféle fáradozásokból nincs túl sok, így aztán ritkasága is mellette szól. Nem könnyű manapság olyan újdonságra lelni, ami a pusztán technikai nóvumon túlmenne. A ritka, a különös, az egzotikus iránti kereslet pedig exponenciálisan növekszik az egyre egységesebbé váló Földön. [15] Ezért a nagyobb távlatokkal történő, manapság haszontalannak tűnő foglalatosság akár holnap is fölötte hasznosnak bizonyulhat.

 

COPYRIGHT Tillmann, J. A.

MEGJELENT: Merre megyünk? (szerk. Szentpéteri Márton – Tillmann J. A.) MOME, Budapest, 2011.  http://mome.hu/images/kiadvanyok/merremegyunk0125.pdf


[1] „If somebody asked me to design a religon / I would make it all about snow.” Laurie Anderson: Bodies in Motion; on Homeland, Nonesuch, 2010.; Georg Steins: „Wie lange noch, Herr”? Zum Design apokaliptischen Denkens im Alten Testament. zur debatte 2010/ 5.

[2]Az idea platonikus hagyományában a disegnióról is úgy vélték egy darabig, hogy nem az égben, hanem az egyes ember fejében rejlik.” Hannes Böhringer: Szinte semmi, Budapest, Balassi, 2006.; http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer

[3] Jochen Gerz: Was die Kunst nicht ändern kann, das soll die Kunst verändern. Frankfurter Allgemeine Zeitung 1996. 24.; http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/tobbiek/gerzc3.html

[4] Bessere Zukunft? Auf der Suche nach den Räumen von Morgen (szerk. F. v. Borries, M. Böttger, F. Heilmeyer), Merve, Berlin, 2008.. Ebben építészek mellett klímakutató, migráció-szociológus, filozófus, gazdaságkutató jutott szóhoz, továbbá számos adalék és forrás kapott helyet.

[5] „A fejlődés és a haladás nem klasszikus eszmények. A klasszikus gondolkodás úgy tartotta, hogy a múlt jobb a jelennél, és az emberi létezés a folyamatos visszafejlődés története.” William M. Ivins: A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció. Bp. 2001.; Tillmann J. A.: A megalit, avagy a nagy attraktor. A 2001 Űrodüsszeia és a médium metafizikája. 2000 2001/2.; http://www.c3.hu/~tillmann/irasok/film/megalit.html

[6] Karl Valentin: Die Zukunft war früher auch besser. Berlin, Henschel, 1991.

[7] A muzulmánok európai arányának alakulása már most is ilyen tendenciát mutat. De „legkésőbb 30 év múlva, amikor az olajforrások kiapadnak, kiéleződnek a már most meglévő konfliktusok. – mondja Hamed Abdel-Samad egyiptomi szociológus – Akkor a történelem legnagyobb népvándorlása veszi kezdetét: az iszlám világból Európába.” (http://www.n-tv.de/politik/Der-Islam-ist-nicht-reformierbar-article1636341.html, 2010. 10. 20. Ez nem pusztán vallási kérdés, hanem hosszabb távon, a jogrenden át az európai kultúra és értékvilág egészét érinti.

[8] Gregory Benford: Deep Time: How Humanity Communicates Across Millennia, Bard, 2001. ;http://en.wikipedia.org/wiki/Deep_time

[9] The Long Now Foundation. Alapítói: Daniel Hillis, informatikus, a párhuzamos architektúrájú komputer alkotója, Stewart Brand  a Global Business Network alapítója, Kevin Kelly, a Wired szerkesztője, Brian Eno, zenész és képzőművész, http://www.longnow.org/; The Rosetta Project; http://www.rosettaproject.org/about-us/disk/concept

[10] Tillmann J.A.: A művészet ezer és tízezer éves távlatai között; http://www.c3.hu/~tillmann/irasok/muveszet/atjaro.html

[11] Hannes Böhringer: Gondtalanul, Lettre Internationale, 2008 (tél) 71. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre71/bohringer.htm

[12]A társadalmaknak nagyon nagy szükségük van egy olyan helyre, ahová nem hatol be a média: visszavonultságra és magunkba szállásra alkalmas helyre, hogy az ember békés körülmények között készíthesse el azokat az eszközöket, amelyek segítségével majd valóban kormányozhatja önmagát, és szabad teret adhat a gondolkodásnak.” Jean-Marie Lustiger: Emberhez méltón. Vigilia, Budapest, 1997, 9.

[13]A  jövőre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövőt.” Soros György: A lehetetlen megkísértése. 2000, Budapest, 1991.

[14] Jellemző a posztmodern jelenre, hogy az „alternatív múlt” eszméje előbb terjedt el, mint az alternatív jövőé.

[15] Segalen, az egzotizmus teoretikusa már száz évvel ezelőtt érzékelni vélte eltűnését. Vö.: Tillmann J. A.: A határtalan határára érve. Segalen és az egzotizmus, Átváltozások 7. (1998).